Éveken át házi gólkirálya volt a Kerület ob I-es csapatának, tagja volt a történelmi Magyar Kupa-bronzérmes gárdának, volt utánpótlásedző és egyben példakép a kicsiknek. Csendes vezér a medencében és az öltözőben egyaránt, aki saját bevallása szerint beleszokott abba a helyzetbe, hogy tőle várják az extrát szinte minden meccsen és idővel folyamatosan hozta is a kiemelkedő teljesítményt. A szezon végén azonban meghozta élete egyik legnehezebb döntését és szögre akasztotta a sapkát, ám a sportágtól nem tudott és nem is akart elszakadni. Hazatért és immáron a medence partjáról irányít a dunaújvárosi csapat asszisztens edzőjeként. Interjú Brezovszki Gerdával, a Kerület gólrekorderével a kezdetekről, a legeredményesebb évekről és a jelenről.

Nem mondom, kicsit furcsa érzés téged a medence partján látni, ráadásul az ellenfél oldalán. Számodra milyen érzés volt visszatérni ide a Kerülethez? Amióta bejelentetted a visszavonulásod, még nem fordultál meg itt.

Nem, mert nem is Budapesten élek, és ha járok is a fővárosban, akkor azért nem errefelé jövök feltétlenül. Az elmúlt hónapokban a pihenésre koncentráltam, igyekeztem nem sportlétesítményekben tölteni a szabadidőmet, ebben elég sok részem volt a pályafutásom során.

Hány éves pályafutásról is beszélünk pontosan?

10-11 évesen voltam lent az első edzésen, onnantól működött ez az egész. Nagyon szerettem, jó visszaemlékezni erre, de örülök az új szerepkörnek, jó ide más pozícióban visszajönni. Olyan, mintha hazajöttem volna és nagyon hálás vagyok. Ez picit furcsa is egyben: miután eligazoltam Dunaújvárosból, sokáig kerestem az otthonérzést. Idő kell ehhez, nem jön egyik pillanatról a másikra. Az utolsó évre itthon tudtam magam érezni, beleszoktam a közegbe, jól is éreztem magam. Így viszont, hogy újra az otthonomban vagyok, még erősebb ez az érzés, és nagyon hálás vagyok. Jólesik a lelkemnek így idejönni.

A szezon végén jelentetted be, hogy befejezed a profi pályafutásodat. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy abbahagyod? Kellett egyáltalán vívódnod?

Az első mélypontom tavalyelőtt volt, amikor vittem a serdülőket és az ifiket edzőként és mellette játszottam. Sok volt egyszerre a vállamon, és azt éreztem, nem tudok mindenhol 100%-ot nyújtani. Az augusztusi táboroztatásról ne is beszéljünk, aztán bajnokság, szerda-szombat meccsek, hétfőn jöttem újra edzeni, és nem tehettem meg, hogy pihenőnapokat kérjek. Számított rám a csapat, teljesítenem kellett, nem fért bele, hogy ne eddzek. Attilával (Bárány Attila szakosztályvezető, a szerk.) sokat beszélgettem erről, aztán év végére úgy döntöttem, hogy játékosként folytatom. Bíztam benne, hogy csak játékosként motiváltabb leszek és nagyobb elánnal tudom folytatni ezt az egészet. Vízilabdázni imádtam, az edzésekre ugyanakkor nehezebben érkeztem, volt, hogy heti 1000 kilométert vezettem. Ahol elvett, máshol hozzá is adott az élet, mert legalább otthon lehettem. Nehéz volt az utolsó év is, de most sokkal könnyebb. Azt éreztem, hogy nem szerettem volna még egy évbe belemenni, hogy attól féljek, a végére megutálom ezt az egészet. Nem szeretném megutálni sem a játékot, sem a sportágat, és tudtam, ha kierőszakolok még egy évet, az nem lett volna jó hatással sem rám, sem a csapatra. Ennek ellenére is nehezen döntöttem, mert minden időmet a vízilabda töltötte ki, és nehéz volt elképzelni enélkül az életemet. Sokáig azon vacilláltam, játsszak-e valahol tovább – ha új impulzust kapok, vajon segíteni fog? Voltak kedves megkereséseim, itthonról és külföldről is, de fontos a család közege, és sokat nyomott a latba, hogy hazamehettem, ahol a családom is él.

Sokat gondolkodtam az ajánlatokon, komolyabban is átgondoltam némelyiket, de a sors úgy akarta, hogy ne így alakuljon. Jött az az ajánlat Dunaújvárosból, amit elfogadtam végül. Mindennek oka van, ez sem véletlen alakult így. Jeleztem a vezetőség felé év közben, hogy nem szeretnék tárgyalni a jövő évről. Másokkal sem tárgyaltam, meghallgattam a TVE-t is, de nem szerettem volna arról beszélgetni, hogy mi lesz – nem tiszteletlenségből, pusztán mert tudtam, ha elkezdek ezzel foglalkozni, az rányomja a bélyegét a játékomra. Szerettem volna százszázalékosan, szívvel-lélekkel itt lenni, és ehhez kellett a buborék, amibe belehelyeztem magamat.

Hosszú és sikeres pályafutásról beszélünk a te esetedben. Mi az, amit adott Neked a vízilabda és mik azok a sikerek, amelyekre nagyon szívesen visszagondolsz?

Önfegyelmet, tiszteletet, alázatot adott a sport, illetve biztonságot. Ha egyszer lesz gyerekem, nem is feltétlen azért szeretném, hogy sportoljon, mert kimozdul otthonról, hanem azért, hogy tartozzon egy közegbe: a sport jó úton tud tartani és ez nagyon kivételes az életben. Ez a sport egyik legnagyobb ereje. A hovatartozás alapszempont, így megtanulsz küzdeni. Küzdés nélkül a közeg kirekeszt magából. A küzdés nálam alapdologgá vált, én addig csinálok valamit, amíg el nem érem. Ebbe nőttem bele, ezt tanultam meg és az élet bármelyik pontjára kivetíthető.

Ami az emlékezetes pillanatokat illeti, hála az égnek sok emlékezetes momentum van, nem is szívesen emelek ki külön dolgokat. A TVE-t tekintve a legszebb a Magyar Kupa négyes döntője, az olyan extázis volt, amit nagyon ritkán élnek át játékosok.

De micsoda extázis, hiszen a te utolsó másodperces gólod is kellett ahhoz, hogy történelmet írjatok! Ha már szóba jött a gól, mennyire határozza meg a személyiséged, hogy igazi gólvágó játékos voltál és sokszor tőled függött az, hogy nyer vagy veszít a csapat? Lelkileg mennyire volt ezt nehéz elviselni?

Az elején inkább volt nyomás, mint áldás, mert olyan csapatból jöttem ide, ahol remek játékosok mellett játszhattam és nőhettem fel. Elkezdtem kibontakozni, és több kritérium is meghatározta, hogy itt ilyen játékos lett belőlem: a Dunaújváros megadta az alapot, itt pedig megkaptam a lehetőséget a folytatásra. Hálás vagyok mindkét klubnak, mert Dunaújváros nélkül nem juthattam volna ide, a TVE nélkül pedig nem válhattam volna azzá a játékossá, aki végül lettem. Nyomás volt eleinte rajtam azért is, mert nem voltam hozzászokva a szerepkörhöz: az első meccsen annyit volt a kezemben a labda, mint kis túlzással korábban az egész pályafutásom alatt. Kevés volt a cserelehetőség, minden összeadódott, és közben ugyanazt a magas teljesítményt kellett nyújtanom. Bele kellett szokni, az első évem erre ment rá, de a második évtől már tudtam, hogy mi kell és mit várnak tőlem. Persze azt sem mondhatom, hogy a második két évben nem volt nyomás, mert míg voltak periódusok, amikor szabadon éltem meg az egészet, volt úgy, hogy kerültem  hullámvölgybe és nyomásnak éreztem a felelősséget.

Azt tudod, hogy te vagy a Kerület gólrekordere?

Nem. Egyik évben sem tudtam a pontos statisztikákat, mert az első évben olyan idegen volt ez a szerepkör és pozíció, hogy nem is gondolkoztam ilyeneken. Sosem követtem a góllövőlistát, csak teljesíteni szerettem volna.

Ha visszanézel a pályafutásodra, van benned hiányérzet, amit bánsz, amit még megéltél volna, vagy teljesen elégedetten tekintesz vissza?

Kérdezték egyszer tőlem, hogy szeretnék-e folyamatosan, szezonról szezonra több gólt lőni, és nyilván azt mondtam, hogy igen. Százszázalékosan elégedett a teljesítményét tekintve sosem lehet valaki, bizonyos meccseken sokkal pontosabban játszhattam volna és bizonyos meccseket átbillenthettünk volna győzelemre. Ezt nehéz megmondani utólag, ennyi idő után. Mindenki elraktározza a meccsek után a jót és a rosszat, én is így voltam ezzel. Sokszor le tudsz ragadni egy-egy periódusnál, de ezek által tudsz fejlődni. Én is így próbáltam újraépíteni magam, ami mehetett volna jobban is. Törekszem a jobbra, a másra, így gondolkozom, mert mindenkinek magával kell foglalkoznia és hozzá kell raknia azt a pluszt, ami a csapatnak kell. Ez egy csapatsport: nincs olyan, hogy én vagy te, de ehhez magadban le kell tisztáznod a dolgokat, hogy százszázalékosan részévé tudj válni a sikernek.

A pályafutásodat megnézve nem voltál vándormadár, de több edzővel is dolgoztál. Van olyan, akinek hálás vagy, aki meghatározta a pályafutásodat?

Nagyon sokat köszönhetek Mihók Attilának, aki gyerekként felrakott egy felnőttcsapatba, ahol azt sem tudtam, jobbra vagy balra kell úszni. Az első két évben a csapat előre úszott, én hátra. Komoly mélységből lettem felemelve, soha nem lehetek elég hálás ezért, mert ez lett az alapja, hogy később több klub is le szeretett volna igazolni. Hálás lehetek az utánpótlásedzőimnek is, nélkülük sosem jutottam volna felnőttcsapatba, és a TVE-nek is: elsősorban Lukács Dénesnek, aki olyan lehetőségeket tárt elém, amivel szerettem volna és tudtam is élni. Ezt nagyon köszönöm neki. Amikor idejöttem 23 évesen, az első pár alkalommal beszélni sem mertem, annyira új volt minden. Befogadtak, itt lehettem, és boldog vagyok, hogy ma már a TVE-t is az otthonomnak tekinthetem.

És mi a helyzet a játékostársakkal? Vannak közöttük olyanok, akik akár a barátság tekintetében adtak sokat, akár olyanok, akire fel tudtál nézni, el tudtál lesni tőlük ezt-azt?

A Dunaújvárosnál mindegyik játékosnak csak köszönetet tudok mondani, mert tényleg mindegyik játékostól tanultam valamit. Sokszínű személyiségek voltak és nagyon sokat tudtak átadni, főleg a tapasztaltabbak. Hála az égnek ilyen csapatba kerülhettem bele egészen fiatalon, és ez nagy lépés volt az életemben: úgy tudtam élni 15-16 évesen, mintha 25-26 éves lennék, mert nagyon gyorsan felnőttem mellettük és általuk. Ha negatívat kaptam, abból is tudtam tanulni, és ki tudtam venni azt a részt, amiből előreléphettem. A TVE-játékosok nélkül sem értem volna el a szintet, ahova játékosként és csapatemberként eljuthattam, hiszen mindig igyekeztek hozzásegíteni ahhoz, amire aktuálisan szükségem volt.

Komoly barátságok alakultak ki a pályafutásod során?

Hála Istennek igen, Dunaújvárosból és a TVE-ből is. Sosem voltam nagy baráti társasággal rendelkező személy, néha magamnak való vagyok, néha nagyon kommunikatív ember. Amint kinőttem az újvárosi burokból, az azzal is járt, hogy a védelmi pajzs nélkül meg kellett állnom a helyemet, és ez sok gátlást is levetkőzött bennem. A mai napig kitartóan ott állnak mellettem ezek a barátok, hálás vagyok nekik, mert olyan helyzetekben fogták a kezemet, hogy ha nem teszik, nem is tudom, mi történt volna. Nagyon fontos része volt az életemnek, hogy kitartottak mellettem a legnehezebb időszakokban is.

Beszéljünk kicsit a jelenről és az új pozíciódról. Új vezetőedzője van a Dunaújvárosnak, hogy zajlik a közös munka?

Másodedzője lettem a felnőttcsapatnak. Új vezetőedzőt szerettek volna, és Maxim Kordonskiy orosz-izraeli edzőre esett a választás. Sok helyen megfordult a világban, nagyon sok részét látta a vízilabdának és ezt a pluszt igyekszik behozni ide. Sokat tud majd nyújtani nekünk. Könnyű a közös munka, de ettől tartottam a legkevésbé, hiszen korábban külföldi játékosokkal is nagyon jól kijöttem elsőre. Megvolt a közös hang, nem kellett nagyon erőlködni. Jól kommunikálunk Maximmal, egy rugóra jár az agyunk, próbálok aládolgozni és segíteni neki, mindent egyeztetünk. Szeretnék a jobbkezeként üzemelni, hogy mikor mit kell csinálnom. Alapvetően ez egy új szerepkör a számomra, hiszen itt a TVE-nél az utánpótlásban voltam vezetőedző, és teljesen más egy felnőttcsapat, mint egy utánpótlás, de edzőként is teljesen más a másodedzői szerepkör.

Átálltál a másik oldalra, ha humorosak szeretnénk lenni. Az új feladatköröd alapján amúgy edzéseket is vezényelsz? Ez azért lehet érdekes, mert sportolóként nyilván voltak olyan dolgok, amiket nem szerettetek a tréningek során – most meg elképzelhető, hogy azokat is kőkeményen bevasalod, amit te anno nem annyira kedveltél.

Ha szimpla edzésnapról beszélünk, délutánonként edzünk közösen. A csajok előtte úsznak, kondiznak, evezni is járnak, tartjuk a kontaktot ezekkel az edzőkkel, és néha én is szívesen beállok az ilyenekbe.  Aztán Maxim határozza meg, hogy melyik részét tartom az edzésnek. Van, hogy három-négy részre osztjuk őket akár feladatokkal, akár taktikailag. Megszabjuk, hogy egy aktuális edzésen mit fogok csinálni: van, hogy  szabad kezet kapok és van, hogy speciális feladatot kér, nekem pedig ettől függően kell meghatároznom az adott gyakorlatot.

Látod magad a jövőben vezetőedzőként, ha idővel kitanulod ezt az egészet?

Ennyire előre nem gondolkodom, mint ahogy játékosként sem gondolkodtam előre. Szeretem megélni a pillanatokat és nem tervezgetni, hogy mit hoz a jövő. Boldog szeretnék lenni, ahol vagyok, mert nagyon nagy lehetőség és megtisztelő számomra. Kiegyensúlyozott vagyok lelkileg és mentálisan is, ami jelenleg prioritást képez nálam.

Ha egy valamit ajánlhatnál az utánpótlásnak, a fiataloknak, akkor mi lenne az, ha megkérdezik tőled, hogy miért válasszák a vízilabdát és mire figyeljenek a pályafutásuk során?

Nincs ennél jobb csapatsport, ez egyértelmű. Az, hogy pici korban már egy csapat tagja lehet szerintem nagyon sok előnnyel jár. Különböző mozgásformákat tanulnak a gyerekek, hiszen úsznak, lábtempóznak, labdáznak, szárazföldi edzéseket is végeznek. Rengeteg izgalom van benne. Természetesen fontos tényező, hogy szeressék a vizet. Na meg persze a labdát. Erősíteni kell bennük már fiatal korban, hogy szeressenek járni edzésre, annak ellenére is, hogy nehezek, kemények a tréningek. Küzdeni kell az első perctől az utolsóig. Ezt nem baj, ha már picinek megtanulják. Töltse el boldogsággal a gyerekeket amikor belépnek az uszodába, hisz ez a legfontosabb, ehhez azonban elengedhetetlenek a jó edzők.