A TVE edzői stábjának tagjaként tanúsíthatom, hogy az esetek 99%-ában tényleg mindig a soron következő mérkőzés lebeg a szemünk előtt. Nincs sok időnk a múltban merengeni, hiszen a győzelemtől elkényelmesedhet az ember, a vereséget pedig jobb minél előbb elfelejteni. Legalábbis ez a mentalitás jellemzi a versenysport kissé monoton körforgatagát. Ebből csak úgy tudunk kiszakadni, ha egy pillanatra megállunk, és magunk mögé nézünk, hogy honnan is indultunk el. 1887. Számtalanszor láttuk már leírva ezt a számot. Ott virít a címerünkben, ott van a mezünkön. Hamar megtanulja minden TVE-dolgozó, hiszen az egyesületi email-címek, sőt még a céges telefonszámok is 1887-re végződnek. De sokkal több ez, mint puszta vállalati azonosító, amit véletlenszerűen osztott ki nekünk a szolgáltató. Ez a szám jelképezi az egyesületünk teljes múltját és történelmét. Úgy igazából talán mégsem gondoltunk bele soha, hogy hogyan is nézhetett ki az a bizonyos 1887-es év. Vajon milyen lehetett abban a korban élni, 139 évvel ezelőtt, amelyben a TVE is megszületett?
Egy metropolisz első téglái
1887 – a modernizmus, a nagyvárosok és a futball hajnala. A Föld teljes népessége még nem éri el a másfél milliárd főt. Pest, Buda és Óbuda egyesítésével már közel másfél évtizede létezett az egységes főváros, de az akkori Budapest látképére aligha ismernénk rá. Ekkor már két éve zajlott Steindl Imre vezetésével az Országház építése, de az csak 1904-re nyerte el a ma is ismert, végleges formáját. Még nem épült föl sem a Halászbástya, sem a Gellért Szálló, nem állt Szabadság-szobor a Gellért-hegy tetején, félkész állapotban volt a Szent István-bazilika, és mindössze két Duna-híd, a Lánchíd és a Margit híd kötötte össze Pestet Budával. Habár akkoriban a lakosság jelentős többsége a mezőgazdaság területén dolgozott valamilyen formában, Óbudán már működött a hajógyár, amely munkáscsaládok ezreinek biztosított megélhetést, így a gőzhajók gyakori díszítőelemei voltak a budapesti látképnek. Az égbolt viszont sokáig még érintetlen maradt, hiszen a Wright fivérek első, rövidke kis repülésére még 16 esztendőt várni kellett. A leggyakoribb jármű a lovaskocsi volt, de elvétve még találkozhattunk volna a komikus kinézetű, gigantikus első keréken guruló biciklivel is.
Gulyás Miklós az “Óbudai utcák” című könyvében rávilágít, hogy az egyesített Budapest talán mégsem volt mindenben olyannyira egységes. Habár Gulyás már egy későbbi kor szülötte, a leírtak ugyanúgy igazak a régmúltra vonatkozóan is: “Óbuda csak papíron lett világváros. Faluféle, ahol az emberek látásból ismerték egymást. Álmaim Óbudáját Nyugat-Berlinhez is hasonlíthatnám, mert egy magának élő város volt egy nagy ország kellős közepén. A nagy ország nem épített falat maga köré, sőt édesgette is Óbuda népeit magához. De Óbuda ragaszkodott városa hamupipőke-szerepéhez. Hangosan nem merték mondani, de soknak nem tetszett ez a Pesttel való egyesülés se. Pest baloldali radikálisai se nagyon bíztak Óbuda konzervatív, katolikus uraiban. A rokonok a Zsigmond tér és a Filatorigát között laktak, az óbudai piacon sefteltek, a hegyeken szőlészkedtek, vagy szorgoskodtak a Kalapgyárban, a Goldbergerben, a Gázgyárban, a téglagyárakban, a Hajógyárban, a Dohánygyárban, az Első Magyar Textilgyárban. Szorgalmas misejárók voltak, és a zsidó templom is tele volt Mózes hitűekkel. A család először a Hévízi úton lakott. Egy igazi óbudai az utcanév hallatán sírva fakad. Itt volt a futballpálya ugyanis. 1887 óta a város legnagyobb büszkesége a III. Kerületi TVE futballcsapata.”
Halász Gábor megfogalmazása sem sokban különbözik ettől: “Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a millenniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”
Hírességek csarnoka
Az egyes korszakokról talán mégis azok legnagyobb alakjai árulnak el a legtöbbet. A politikusok, a művészek, a tudósok – legalábbis békeidőben. 1887-ben még a dualizmus korszakát éltük, a monarchia uralkodója Ferenc József, a miniszterelnök pedig Tisza Kálmán volt. Ekkoriban még Kossuth Lajos is aktívan politizált, olaszországi száműzetéséből gyakran bírálta az osztrákokkal való kiegyezést. Nagy-Britannia a virágzó viktoriánus korszakában járt, a TVE megalapításakor ugyanis még Viktória királynő ült a trónon, miközben a 13 éves Winston Churchill az iskolapadot koptatta. Az Egyesült Államok Grover Cleveland elnöksége alatt éppen ebben az évben ünnepelte az alkotmányuk elfogadásának századik évfordulóját. Párizs szempontjából is fontos évszám volt 1887, itt rendezték meg a világ első autóverseny-futamát – gőzhajtású járművekkel -, illetve ekkor kezdődött el Gustave Eiffel építőmérnök nagyszabású terveinek kivitelezése is, vagyis az Eiffel-torony építése a Szajna partján. A későbbi Nyugat című folyóirat első nagy nemzedékének a tagjait valószínűleg felhőtlen gyermeki teendőik foglalták le akkoriban, hiszen Ady Endre még csak tíz éves volt, Móricz Zsigmond nyolc, Kaffka Margit hét, Kosztolányi Dezső kettő, Juhász Gyula és Babits Mihály négy, míg Karinthy Frigyes csak néhány hónappal a TVE alapítása után látta meg a napvilágot.
Ugyanebben az évben született meg Erwin Schrödinger, akit a macskája miatt fizikai Nobel-díjjal jutalmaztak. Heinrich Hertz német fizikus 1887-ben elsőként állított elő elektromágneses hullámokat, melyek frekvencia-mértékegységét találó módon Hertznek nevezzük. Szintén 1887-ben Emile Berliner feltaláló szabadalmat nyújtott be egy fura, tölcsér alakú szerkezetre, melyet gramofonnak kereszteltek el. 1887-ben jelent meg Sir Arthur Conan Doyle “A bíborvörös dolgozószoba” című regénye is, amelyben az olvasók először találkozhattak a legendás Sherlock Holmes – Dr. Watson párossal. Giuseppe Verdi 1887-ben mutatta be először Shakespeare Otellójának adaptációját a milánói operában. Ezév május 10-én megalakult a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület, az első szervezett mentőszolgálat az országban. 1887. november 28-án avatták föl az első budapesti villamosvonalat is, amely a Nyugati pályaudvar és a Király utca között közlekedett. Keserű eseményből is akadt néhány. Ebben az évben temették újra Springfieldben a rabszolgák fölszabadítóját, az USA meggyilkolt elnökét, Abraham Lincolnt. 1887-ben hunyt el Kincsem, a legyőzhetetlen angol telivér. A Zeneakadémia pedig ekkor emlékezett meg Liszt Ferenc halálának első évfordulójáról. Mégis olyan kivételes korszak volt ez, melyben egyszerre élt és alkotott Brahms, Erkel, Csajkovszkij, Strauss, Monet, Munkácsy, van Gogh, Picasso, Gaudí, Freud, Tolsztoj, Gandhi, Einstein, Edison, Tesla, vagy éppen Marie Curie. Ők voltak a kor “celebjei”, mielőtt még létezett volna Hollywood, mint intézményesült filmipar. Charlie Chaplin is csak két évvel később született meg.
Kocsmák és kávéházak
Na és mi a helyzet a sporttal? Elvégre mi is egy sportegyesület volnánk. Mai fejjel belegondolni is hihetetlen, de a TVE még az első újkori olimpia előtt alakult meg. Csak kilenc évvel később indult útjára ismét az ókori görög hagyomány. Hajós Alfréd is éppen kilenc esztendős volt 1887-ben. A sport sokáig csak a gazdagok kiváltsága volt, ennek megfelelően a legnépszerűbb sportágak között volt a kerékpár, a lóverseny és tenisz is. Wimbledonban ekkor már női versenyzők is pályára léphettek – ide évtizedekkel hamarabb engedték be őket, mint a szavazófülkékbe. A labdarúgás őshazájában, Angliában már jó néhány futballklub létezett ekkor, többek között az Arsenal, a Spurs, a két manchesteri csapat, viszont a Liverpool (1892) és a Chelsea (1905) is jó néhány évvel fiatalabb nálunk. A Premier League elődje, az English Football League első szezonja csak egy évvel később, 1888-ban rajtolt el, de az FA-kupát már régóta minden évben megrendezték. Az 1887-es döntőben az Aston Villa 2:0 arányban győzte le a West Bromwich Albiont. 1887-ben alapították, vagyis velünk egyidős az angol Blackpool, a skót Celtic, vagy az SC Germania Hamburg is, a HSV elődje. A többi európai ország nagy klubjai ekkor még nem léteztek. Még a legelső FIFA Világbajnokságra is 43, az első BEK-idényre pedig 68 évet kellett várni.
Akadtak azonban lényeges különbségek az angolok focija, és a miénk között. Az egyik a nyelvből fakadt. Míg az angol nyelvtan eléggé merev szabályok szerint működik, addig a magyarban a szavak sorrendje fölcserélhető. A nemrégiben elhunyt Ferenczi Attila edző és szakíró gyakran hangoztatta a gondolkodásmódunkból fakadó párhuzamot a magyar nyelv kötetlen szórendje, és a magyar csapatok elmozgó, helycserés játéka között, amit a védőknek meglehetősen nehéz volt lekövetni. Éppen ezért mi magunk is felelősséggel tartozunk a megfelelő futballnyelvezet kialakításáért, amiben a mai napig bőven akadnak még hiányosságok. Az angolszász kifejezések magyarosításában már Kosztolányi Dezső is fontos szerepet játszott. Ennek egyik bizonyítéka egy Nemzeti Sportban megjelent írás: “Kosztolányi Dezső a legnagyobb magyar nyelvművészek egyike, akiről feljegyzik, inkább körülírt egy idegen fogalmat, ha nem talált rá megfelelő magyar szót, semhogy idegen kifejezéssel csúfítsa el írásait. Amikor sportról írt, ösztönösen megérezte, hogy az idegen sportszavak vadonjában irtást kell vágni.”
A másik nagy különbség abban rejlett, hogy miféle helyszíneken hódolnak ezen nyelvi finomságoknak a labdarúgás elkötelezett hívei. Angliában a futballközbeszéd a kocsmákban és a pubokban zajlott, a labdarúgás pedig a brit munkásosztály sportja volt. Még az Angol Labdarúgó-Szövetség (The FA) is egy londoni kocsmában, a Freemasons’ Tavernben tartotta meg az első gyűlését. Budapesten és Bécsben (az Aranycsapat és a Wundermannschaft hazájában) viszont ugyanezek a diskurzusok már a polgári élet nyüzsgő kávéházaiba költöztek be, ahol – sokszor zsidó származású – értelmiségi réteg alakította a sportágról való közbeszédet. Azokban a kávéházakban, ahol a századforduló pesti közéletének jelentős alakjai, írók, költők, festők, zeneszerzők, grófok fordultak meg, a szomszéd asztaloknál taktikáról beszélgettek, és sorra alakultak meg az újabb futballklubok. Az MTK-t például az Abbázia kávéházban alapították, ami többek között Molnár Ferenc, Lechner Ödön, Rippl-Rónai József, vagy éppen a Pesti Hírlap szerkesztőinek törzshelye volt. Kosztolányi “A Hét” című folyóiratban emlékeztet rá, hogy a forradalmak is a kávéházakban törnek ki és csitulnak el, az irodalom pedig a kávésiparral együtt fejlődik – “Ha gyöngül az irodalom, a feketekávé is gyöngül.” Molnár Ferenc pedig fölidézi, hogy abban az időben a kávé mellé még tintát is lehetett kérni a pincérektől, egészen addig, amíg Karinthy ki nem borított egy üveggel a New York kávéház egyik díszes pamlagjára. Onnantól kezdve már csak ceruzát szolgáltak föl. Jonathan Wilson, angol író “A magyar futball aranykora” című könyvében mesél el egy pikáns történetet a Ferencváros és az Üllői úti Gebauer kávéház kapcsolatáról. Az FTC egyik alapítója, Gabrovitz Kornél, a kávéház-tulajdonos Gebauer József lányának udvarolt, és őt kérte meg, hogy válassza ki a klub színeit. A kisasszony a kávéház biliárdasztalának posztójára hajazó zöldet, valamint kedvenc színét, a lilát javasolta. Állítólag el is készültek a zöld-lila mezek, amik aztán a mosásban zöld-fehérré fakultak. Valahol, egy alternatív univerzumban, ahol jobb minőségű mosóporok léteznek, talán még a mai napig egyetértő “Hajrá, Lilák!” buzdítással szurkol mind a két tábor egy Fradi – Újpest derbin.
1887. január 24.
Ami a budai oldalt illeti, itt kevésbé telepedett meg a kávéházi kultúra. A TVE 100. születésnapjára írt, “100 évnek is egy a vége” című könyvben Peterdi Pál meséli el klubunk megszületésének körülményeit: “A III. kerületi Torna és Vívó Egylet 1887. január 24-én alakult. A megalakulást huszonhét lelkes fiatalember mondta ki. Hogy hol? Hát kérem… Óbudán akkor még nem volt kultúrközpont, művelődési ház, emlékmúzeum, viszont volt kisvendéglő. Tehát egy kisvendéglő különszobájában. Még mindig százszor jobb és modernebb dolog egy kisvendéglőben sportklubot alakítani, mint egy sportklubban kisfröccsöket hajtogatni… A huszonhét fiatalember nem csupán lelkes volt, egyszerű is. Iparosok, tisztviselők, akár fehér, akár kék gallért viseltek – proletárok. Társadalmi rétegződésük megfelelt az akkori földszintes kisváros panorámájának. Mintha egész Óbudát látta volna az ember abban a kis szobában, magasról, fordított színházi látcsövön át. Torna és vívás. A kor sportágai. Egyrészt a takarékosság ugyebár… A »torna« szóba akkoriban minden belefért. Futás, ugrás, kerékpározás, kötélmászás, füleslabda. A »torna« szó csaknem egyértelmű volt azzal, hogy »sport«. Fogalom. Gyűjtőnév. A vívás pedig? Istenkém, lehetett a növekvő erőt fitogtatni egy kicsikét, meg a huszáros virtust is, hogy no lám, hiszen harcos népség lennénk mi, óbudaiak is.”
Torna és Vívó Egylet. Ma is ezt a nevet viseljük, aminek kapcsán Peterdi a következőképpen elmélkedik: “A kerületi tornászok sikereinek fölidézése közben óhatatlanul az jut az ember eszébe, hogy az egyesület nevében ma is ott szerepel ez a három betű: TVE. Talán azért hívják ezt az egyesületet Torna és Vívó Egyletnek, mert éppen torna és vívó szakosztálya nincsen?” Minden bizonnyal a tradícióhoz való ragaszkodás az oka, netán egy emlékeztető, hogy valaha ezekben a sportágakban is sikeresek voltunk. A klub számtalan névváltáson ment keresztül, mire visszataláltunk az alapításkor is használatos névhez. Korényi Olga, a TVE háromszoros magyar bajnok hátúszója ennek nem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget: “Neveztek minket Textilfestőnek, Vörös Lobogónak, Kerületnek, TTVE-
nek . . . Nekünk ez mindig csak az Egyesületet jelentette.”
Érdemes szemlézni továbbá a Pesti Hírlap 1887-es évfolyamának 23. számát, amely pont azon a hétfői napon jelent meg, amelyiken a TVE is megszületett, január 24-én. A címlap az alábbi gondolatébresztő publicisztikával kezdődik: “A beteg társadalom kórágya körül konzíliumot tartanak a nagyfejü orvosok. Ha a beteg maga nem nyög is, nyögnek helyette orvosai, sóhajtoznak az ápolónők. Besötétitik a szobát, lábujjhegyre kél az aggodalom, csóválja fejét a kétségbeesés, siránkozik, sopánkodik a tehetetlenség, mint ahogy ez nagy betegeknél szokott lenni.” A cikk azzal zárul, hogy a magyar társadalmat eggyé kell forrasztani, és annak nem orvosságot, hanem munkát – ezáltal kenyeret és hivatást kell adni. Az aznapi újság továbbá hírt ad a bécsi népfölkelési törvénykezésről, a bolgár válságról, a habsburg és orosz hercegek egymásnak intézett nyílt leveleiről, az új konstantinápolyi kormányzó kinevezéséről, egy öngyilkos tőzsdeügynök boncolásáról, a szolnoki postahivatalt érintő sikkasztási ügyről, valamint Bánffy Zoltán marostordamegyei főispán Berzenczey István földbirtokossal vívott pisztolypárbajáról. Utóbbi két lövése után a főispán állítólag eldobta a fegyverét, és elmenekült a helyszínről. Az “elhaltak névsora” című rovat arra emlékeztet, hogy milyen magas is volt akkoriban a gyermekhalálozások aránya. Alig néhány esztendős gyermekeket és csecsemőket ragadott el a himlő, a tüdőgyulladás, a skarlát, vagy a kanyaró. A Pesti Hírlap aznapi száma az utolsó oldalán sorsjegyvásárlási lehetőségeket kínál, majd színházi műsorajánlóval zárul – Blaha Lujza művésznő Angyal és ördög című darabját reklámozva.
Az egyesület alapító-elnöke dr. Stern József, királyi tanácsos volt. Bár egyértelmű bizonyítékot nem találtam rá, de a személye nagy valószínűséggel megegyezik azzal a dr. Stern Józseffel, akire a korabeli folyóiratok az óbudai izraelita hitközség elnökeként hivatkoznak, és nem azonos a Wekerle-kormány miniszterével, Szterényi Józseffel, aki szintén Stern József néven született. Az Óbudai Anziksz magazin szerint Stern József elnöksége alatt megszilárdult a zsidó közösség gazdasági élete, valamint új napközi otthonok és óvodák építése ment végbe. Edelstein Bertalan főrabbi gyakran méltatta Stern idealizmusát és hazafiságát. Az árvízbizottmány nagypecsétes levélben köszönte meg az “oly közelről fenyegető árvízveszedelem alkalmával a mentési munkálatok körül készséggel felajánlott szíves közreműködését”. A 100 évnek is egy a vége című kiadványban Peterdi Pál így ír róla a TVE kapcsán: “Végtelenül buzgó, lelkes ember volt, és mindig akadt, amit a tejbe aprítson. Az egyesület már akkor sem bővelkedett anyagiakban. Dr. Stern Józsefre viszont mindig lehetett számítani. Az egyesületi táncmulatságokra például mindig megváltotta a jegyét, és legtöbbször még egy százast is rátett. Vagyis az egész évi költségvetésnek jó hatodrészét.”
Krúdy Óbudája
Az óbudai kisvendéglők, melyek egyikében a TVE is megalakult, gyakori díszletei Krúdy Gyula regényeinek is. Az író, aki borozásait kilenc deciliterenként olykor még egy deci szódával is hajlandó volt megszakítani, a Mókus utcai Kéhli egyik asztalánál került szorongatott helyzetbe: “Egyik nyári este a Kéhli vendéglőben borozgatva Krúdynak elfogyott a pénze. Elküldte barátját, hogy másszon be az ablakon a dolgozószobájába, és hozzon pénzt az íróasztalfiókból. Sajnos épp arra járt egy rendőr, aki az író barátját betörőnek vélte, és letartóztatta. Másnap Krúdynak kellet kimenteni a börtönből.” Sokak szerint a Kéhli az a híres “tarka abroszos” vendéglő, amelyik megelevenedik a “Jöjjön ki Óbudára!” című dalban, a Három tavasz operettben. Ennek a dalnak ma két verziója is megtalálható a világhálón. Az első a klasszikus, Bilicsi Tivadar előadásában, melynek zenei aláfestése Édith Piaf legszebb sanzonjait idézi. A másik a jóízlés ellen elkövethető legsúlyosabb bűncselekmény. Ez valahogy úgy hangzik, mintha egy eltévedt jódli-énekes a svájci Alpokból gépies techno ütemre próbálna meg mulatós cigányzenét előadni – meghallgatását senkinek sem javaslom.
Krúdynak a bor mellett a másik nagy szenvedélye a labdarúgás volt. Még beszámolót is írt a Nemzeti Sportnak egy magyar-angol mérkőzésről, jóval a legendás 6:3-as meccs előtt, mielőtt azok résztvevői egyáltalán megszülettek volna. “A Dunán, az ó-budai partokon a Grand Navynek egy lobogós monitora őrködik, Nagybritánia és India valamennyi zászlója kitűzve, mint a legnagyobb ünnepélyeken, a hajóőrség ugyanabban a fehér egyenruhában, amelyben ez órában tán a kínai partokon is őrködnek angol tengerészek, míg a szabadnapos hajósok a Margitszigeten rúgják a lapdát. A régi pesti vasárnapi délutánok hangulata tér vissza ez októberi napfényben. Tízezernyi fej a tribünön, nők, férfiak, gyermekek a fák tetején. Szegénységet, vesztett hadjáratot, orgyilkos bolsevizmust felejtenek az emberi tekintetek, amelyek a pályára merednek. Régi pesti vasárnapi délután! Angol-magyar mérkőzés, amelyhez izgultabban kereste jegyét az előkelő pesti dáma, mint a divatos színházi estéhez. Én magamban azt gondolom, e fénylő délután, hogy a nagyra növekedett, szinte világhírű pesti futballisták hamarább megtalálják a kézszorítást az ellenséges külfölddel, mint nagyfejű politikusaink.”
Az Óbudai utcák című könyv is szentel néhány sort Krúdynak, és az óbudai szobrászművészetnek. “A Laktanya utca és környéke az idegeneké. Sok-sok párizsi sem mászta meg az Eiffel-tornyot. Pesti és budai hölgyek és urak, messze földekről jött turisták látogatják. Ha a kedves olvasó meglátogatja Óbudát, nézze meg a Laktanya utcát. Az esernyősökkel kezdődik, Óbuda leghíresebb (egyetlen?) világi szobra fogadja a látogatót. A felhőszakadástól védekező hölgyecskék a város hősei. A meteorológia nemcsak az utcanevekben, hanem a képzőművészetben is mutatja magát. Ezek a lánykák a híres szobrász Varga Imre műve, aki egyébként Nyíregyházán és Siófokon emelt szobrot a Templom utcai íróról, Krúdy Gyuláról. Így helyes! Még Krúdy sem törheti meg az óbudai hagyományt. Jézuson kívül senkinek sem állítunk szobrot!”
“Ötvenszázalékos ünnep”
Az egyesület alapításakor abban a bizonyos kisvendéglőben jelenlévő sokszínű munkásréteg, akiket Peterdi Pál a szó legnemesebb értelmében egyszerűen proletárként ír le, nagyban hasonlítanak a Hevesi Lajos újságíró által az 1870-es években leírtakhoz, melyben Óbuda társadalmi rétegződését jellemezte. Szerinte Óbudát négyszínű, mégpedig fekete-fehér-barna-kék zászló illetné meg. “Lakosságát ugyanis ez a zászló jellemezte volna a legjobban, amennyiben a fekete szín jelzi a lőpormalmok kormos arcú munkásait, a fehér a molnárokat, a barna a »braunhaxler« szőlőmíveseket, halászokat és csónakosokat, végül a kék szín jelzi az indigóskezű kékfestőket.” Lábjegyzet (nem szóvicc): a braunhaxler kifejezés “barnalábút” jelent, és azokra a sváb szőlőművesekre utal, akik egész nap a szőlőtőkéik között járkáltak, az agyagos talajtól pedig barna lett a lábuk.
Szabó Jenő szintén különlegesnek tartotta az itteni közösséget: “Nem sajnálom az Óbudán eltöltött időt, pedig Malaky hívott az FTC-hez, és az MTK-hoz is hívtak. Jártam több klubhelyiségben, de sehol sem találtam olyan szép baráti életet, mint a Vívóknál. A 15 éves szereplésemről most fognak megemlékezni, s valószínűleg kapok egy érmet. Ebből talán látni fogják fiatal társaim, hogy érdemes egy klubhoz hűen, lankadatlan kitartással, kedvtelésből is futballozni.” Mészöly Kálmán, vagyis a Szőke Szikla nagyon hasonlóan nyilatkozott az óbudai éveiről: “Ott mindig úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. Örökké együtt voltunk az óbudai srácokkal, a textilesekkel, a téglagyáriakkal és a jószívű vezetőkkel. Talán nem túlzás, ha azt állítom: olyan szellem, amilyen ott volt, nagyegyesületben nem is alakulhatott ki. Hogy aztán később mégis továbbálltunk – ezt mindenki megértheti, aki a sport világában járatos. Ma is tisztelem, szeretem az óbudai klubot. Soha nem feledkezem meg azokról, akik bevezettek a futball »rejtelmeibe«.”
A TVE 1894-es pénzügyi beszámolójából kiderül, hogy abban az évben 604 forint kiadás mellett az egyesületnek 613 forint bevétele volt, az aktuális vagyona pedig 305 forint és 50 krajcár. Mindezek fényében igen jelentős összegnek tűnik az a 86 forint, melyet a TVE közgyűlése ugyanebben az évben adott postára, a néhány nappal korábban elhunyt Kossuth Lajos tiszteletére felállítandó szobor finanszírozására.
A labdarúgó szakosztályunk 1899-ben játszotta le az első mérkőzését, melyen 5-1-es vereséget szenvedtünk az MFC csapatával szemben. A Sport-Világ című hetilap tudósítása “meglehetősen érdektelennek” írta le a találkozót. Az első MLSZ által szervezett, hivatalos bajnoki meccsünkre 1902-ben került sor – ez szintén vereséggel zárult. Peterdi Pál keserű öniróniával emlékszik meg az eseményről: “Nagy és kerek ünnepek ritkán jöttek össze Óbudán. Bemutatkozni a bajnokságban és a tetejébe még győzni is? Nem, ez nem lett volna a mi formánk. Nekünk többnyire afféle ötvenszázalékos ünnepeink voltak.”
A vereségekre egy évekkel későbbi történet is kitér: “Vértes Imrét, a proficsapat futballigazgatóját 1926-ban különös tevékenységen érte egy újságíró. Éppen akkor toppant az öltözőbe, amikor Vértes néhány madzagra nagy függönyöket szerelt fel.
– Elkerítem őket – mondta végül, hosszas faggatás után – ne lássák az avatatlanok.
– De mit ne lássanak?
– Hát a könnyeket. Kérem, ezek egy-egy vereség után úgy sírnak, mint a kétévesek!”
Az Óbudai utcákban pedig az alábbi kis anekdota olvasható: “A futballcsapat hőskoráról, a Goldberger gyár melletti régi-régi mérkőzésekről a legenda azt mondja, hogyha a csapat vezetett, berúgták a labdát a pályához közel eső Dunába, és a játékvezető kénytelen volt lefújni a meccset. Csak egy labda volt.”
Földszintes kisváros
A III. kerületet a mai napig számos történelmi korlenyomatnak számító épület ékesíti. Akad köztük kevésbé szép is, de kétségkívül egytől egyig jelentőségteljesek valamilyen szempontból. Ott van a Széchenyi gróf által a magas fekvése miatt Óbudára megálmodott hajógyár. Az iránytűként is remekül funkcionáló, mindenhonnan jól látható Főtáv kémény. Az ókori Róma kézjegyei, az Aquincum, az amfiteátrum, és ennek szimbólumai: a Hévizi úti stadionban díszelgő gladiátor-szobor, na meg a nemrégiben a kispadunk előtti falra fölfestett gladiátorokat ábrázoló freskó. Bár Gulyás Miklós ezekért kevésbé lelkesedik: “A latin idők romjai nem érdekelnek minket. Az amfiteátrum futballra jó.” Aztán ott van a híres, U-alakú Szent Margit Kórház épülete, melynek falai között 1996-ban én magam – e sorok írója is megszülettem, és amely még Örkény egyik egypercesében (Az óbudai ikrek) is fölbukkan.
De az, amit ma látunk, már csak nyomokban emlékeztet az egykori földszintes kisvárosra, “Krúdy Óbudájára”. Saly Noémi, Budapest-történész így mesél erről: “A Sipos, ami akkor még nem volt »régi«, csak »a« Sipos, nagyon jó halászlét főzött. Remek volt a Tiroli vendéglő is a Bécsi úton, a Kisbuda Gyöngye a Kenyeres utcában, meg persze a ma is népszerű, csak mára elturistásodott Kéhli. De a régi, macskaköves Óbuda már nincs, legfeljebb kis nyomokban itt-ott. Én a panelek előtti Óbudából semmire sem emlékszem.” A halászlé, mint az óbudaiakat összekötő gasztronómiai motívum az Óbudai utcákban is előkerül. Gulyás Miklós törzshelye a Kerék nevű vendéglő volt, még annak ellenére is, hogy a halászlé nem szerepelt az étlapjukon. “A legjobb halászlét Budán találtam meg. Istenem! Halászléért elhagyni Óbudát olyan, mint Izlandon enni bablevest füstölt csülökkel.”
Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat legendás visszavont csatára is nosztalgiával gondol vissza a “panelházak előtti” időkre: “Tisztán emlékszem, hogy a Vörösvári úton egyetlen kétemeletes épület volt, a gyógyszertár. A péknek meg a hentesnek egyemeletes háza volt: lenn az üzlethelyiség, az emeleten pedig a lakás. A többi viszont mind földszintes ház volt. Az ember végigjárta a kis utcákat, és látta, hogy az ott lakók nyugodtan, boldogan éltek, barátok voltak, összejártak. Gyermekkoromban mindenfelé eperfa állt a kertekben. A Vörösvári úton óriási nagy szemű eprek értek a fákon. Vagy fölmásztunk érte, vagy összeszedtük a hullott gyümölcsöt, lemostuk és megettük. Minden házhoz tartozott egy kis udvar, a házak hátrébb, a kert végében álltak. A kapuk nyitva voltak, bárki bemehetett, bár figyelni kellett, hogy a tulajdonos meg ne lásson. Beszaladtunk, szedtünk pár epret, és már futottunk is ki. De akár csak a Vörösvári úton is össze tudta szedni az ember a napi gyümölcs fejadagját.” Gulyás Miklós elmeséli, hogy egy időben szomszédok voltak Hidegkutival a Kiscelli utca 66. “kétemeletes felhőkarcolójában”. Könyvében az “órás fiaként” önmagára hivatkozik. “A második emeletre beköltözött a híres futballista. Ez ritka esemény, mert Óbudán neves emberek csak hírnevük előtt laknak. A nagynevűek néhány órára jönnek, amikor már lement a nap, és csillagos az ég. Hidegkuti Nándorért (senki és semmi másért) lett az MTK az órás fia kedvenc külföldi csapata.” Gulyás következetesen külföldnek tekintett minden olyan helyet, melyek Óbuda határain túl terültek el.
Az ártatlanság kora
Hát valahogy így festett az a kor, amelyben megszületett a III. Kerületi TVE, ‘ki egyidős Sherlock Holmesszal és az Eiffel-toronnyal. Ez a kis időutazás mindössze 1887, és az azt követő egynéhány esztendő történetét meséli, ráadásul azt sem hiánytalanul. Még csak eztán következett a vízilabdásaink aranykorszaka Komjádi Béla vezetésével, az 1930-as Real Madrid elleni meccsünk, vagy az egy évvel későbbi Magyar Kupa-győzelem a Fradi ellen. A legkevésbé sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy lenne bármiféle fogalmam arról, milyen lehetett 1887-ben élni. Én is csupán a könyvekre, a korabeli tudósításokra, újságcikkekre és tanulmányokra tudok támaszkodni, amiket elődeink hagytak ránk. Könnyen elképzelhető az is, hogy mégsem volt olyannyira szép és romantikus ez a korszak, ahogyan az a leírt szövegekből kirajzolódik. Tekintve, hogy ez az időszak éppen egybeesik a magyar irodalom legkiemelkedőbb korszakával, élhetünk a gyanúval, hogy mindazok az írók és költők, akiket ebben a cikkben idéztem, talán szebb és nemesebb szókapcsolatok tudói voltak a valóságnál.
Ezenkívül ennek a kornak megvolt az a fajta ártatlansága is, hogy az egyesületünk alapítói még nem ismerhették a világháború és a holokauszt fogalmakat sem. Később ezek fájó nyomot hagytak a TVE, és egész Óbuda életében is. A 100 évnek is egy a vége című könyv részletesen ír mindazokról a TVE színeiben sportoló labdarúgókról, vízilabdásokról, atlétákról, tornászokról, akik soha nem tértek haza a frontvonalakról. Viszket Zoltán, az Óbudai Múzeum igazgatója is mesél erről az időszakról: “Az Óbudai Téglagyárban gyűjtötték össze, és a Bécsi úton vitték munkaszolgálatra a fővárosi zsidóság egy részét. A Pilisen keresztül Szőny és Győr irányába vezetett gyalogmenetek papíron leírt célja, hogy az osztrák határ erődítési munkáihoz emberanyagot biztosítsanak. A »Soá, a szenvedések útja« mintegy 3000 áldozatot követelt Óbudán.” Gulyás Miklós személyesen is átélte mindezt: “Hány óbudai honfitársat döbbentett meg a zsidótlanítás? Évszázadok óta együtt éltek. Zöldséget árultak, vekkert javítottak, a III. ker. TVE-nek drukkoltak. A »Zsidókat és kutyákat nem szolgálunk ki« feliratok ellenére az óbudaiak kimutatták a zsidók iránti szolidaritásukat. A Bécsi úton hajtották őket a téglagyárak és nyugat felé. Egy idősebb asszony egy darab kenyeret nyújtott át egy sárgacsillagos nőnek. A nyilas őrök észrevették, és szó nélkül lelőtték a nőt. Nem a zsidó asszonyt, hanem a keresztény magyar nőt. Idegen országba vitték a nagymamát és az órás fiát: Terézvárosba. A gettó egy óbudainak lehetetlen nevű utcában volt, a Wesselényiben. Erdélyi bárókkal Óbudán nem foglalkoznak. A temetők is gettók, még a másvilágon is határok vannak ember és ember között. Vannak-e zsidó és keresztény fókák?”
4 perc hosszabbítás
A TVE pályái emlékeznek mindarra, ami az elmúlt 139 évben történt, és még jóval utánunk is itt lesznek, hogy újabb fejezeteket nyissanak történelmünk gazdag kötetében. Fájdalmas és szép fejezeteket egyaránt. 2026. március 8. Nőnap és Zoltán-nap. E sorok írásakor még csak néhány óra telt el azóta, hogy a Csepel elleni rangadót megelőzően elbúcsúztattuk klubunk élő legendáját, a nyugdíjba vonuló Márton Zoltánt. A hűvös szellő ellenére már télikabát nélkül ülhettünk ki a Hévizi úti lelátóra. A két szurkolótábor eleinte saját csapatát buzdítva feszült egymásnak, ám a meccs hajrájában a legnagyobb egyetértésben fogtak össze a játékvezető ellen. A helyzeteink kihagyására ugyanakkor semmilyen bírói ítélet nem szolgálhat mentségül. A négy perces hosszabbításban sem született meg a győztes gól, csak egy piros lap a hazai kispadnak. Ez megint egy afféle “ötvenszázalékos ünnep” volt. Azt viszont remélem, hogy a jövőben is megfordulnak majd Zoli bához hasonlóan elszánt karakterek Óbudán, mert akkor a TVE jövője bizonyosan jó kezekben lesz. Most pedig vissza a mókuskerékbe, hiszen vár ránk a következő mérkőzés. Csak nehogy túlságosan belekényelmesedjünk a győzelmekbe, vagy túl sokáig búslakodjunk a vereségek miatt.
Óbudának Szeretettel,
Gallai Bence
Fölhasznált irodalom:
100 évnek is egy a vége – A III. kerületi TTVE története / Peterdi Pál, Garasi Lajos / Statisztikai Kiadó Vállalat, 1986
Óbudai utcák / Gulyás Miklós / Noran kiadó, 2007
Futballforradalmak / Jonathan Wilson / Akadémiai Kiadó, 2014
Ady stoplisban – Klasszikus magyar írók a futballról / Csillag Péter / Jaffa kiadó, 2019
Válogatott egyperces novellák / Örkény István / Helikon kiadó, 2019
A magyar futball aranykora / Jonathan Wilson / GABO kiadó, 2020
Budapesti Hírlap / VII. évfolyam, 23. szám / 1887
Budapest, a kávéváros / Kosztolányi Dezső / A Hét, 1914
Országos Egyetértés / III. évfolyam, 9. szám / 1928
Krúdy Gyula Óbudája / Nemere József / Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, 908/2 / 1966
Ofen Jásán, az óbudai zsidó közösség újkori története / Viszket Zoltán / Óbudai Anziksz, 2016
Óbudán, Krúdy Gyula nyomában / dr. Nagy Lívia / Magyar Szó, 2019
Bér- és kávéház – Az MTK alapítás elfeledett helyszínei / Szekrényessy Attila / MTK legendárium, 2020
Az esernyős nők nem csak Óbudán várakoznak / Balogh Réka / Óbudai Anziksz, 2020
Óbudai voltam, óbudai vagyok! / Hegedűs Attila / Óbudai Anziksz, 2020
Hol vannak ma Budapest legendás irodalmi kávéházai? / Tuza Dorottya / Coloré, 2021
A Kéhli vendéglő, avagy a Krúdy kocsma története / Farkas Ferencné Pásztor Ilona / Montázs magazin, 2022
A kávéház a hús-vér Facebook volt / Bőhm Kornél / Óbudai Anziksz, 2025
Hajógyár Óbudán / Horváth Péter / Óbudai Anziksz, 2025
Női kosarasok az Óbudai Hajógyárban / Bobory Dóra / Óbudai Anziksz, 2025
Historical Events in 1887 / On This Day
Így született meg a világ legszebb kávéháza / New York Kávéház
