Szeptember végén számoltunk be arról, hogy a nyáron a Kerülethez visszatérő Elek Bence milyen kálvárián megy éppen keresztül. Mint ismeretes, Bence parádés formában kezdte a szezont: jöttek a gólok, a gólpasszok, ám egy idő után Achillesével folyamatosan gondok akadtak. Éppen ezért rutinos csatárunk úgy döntött, injekciós kezelésnek veti alá magát – innen azonban egy, általa csak pokoljárásként aposztrofált horrortörténet következett. Az egyik lába begyulladt, majd elfertőződött, a helyzet pedig annyira súlyossá vált, hogy sürgősségi műtétre és bőrpótlásra is szükség volt. Hosszú otthon tartózkodás, szigorú fekvés várt rá – pont azok a dolgok, amelyek egy futballistának a legrosszabb rémálmát jelentik. Mostanra azonban már látszik a fény az alagút végén: csatárunk pénteken már a klubházban jelentkezett rehabilitációs edzésre. Ezt követően ültünk le vele egy rövid, helyzetjelentő beszélgetésre.
Legutóbbi beszélgetésünkkor még azért nem volt ennyire jó a hangulatod, és akkor még eléggé limitálva volt a mozgás is a lábadban. Leginkább feküdnöd kellett. Most hogy állsz, mi a helyzet, hogy vagy, milyen pozitívumokról tudsz beszámolni?
Elek Bence: Most azért sokkal jobb a hangulatom, és sokkal jobb a lábam állapota is. Kaptam egy speciális csizmát, amivel már mankó nélkül tudok járni, ez pedig rengeteget könnyít a hétköznapokon. Most nagy reményekkel várom a jövő hét szerdát, amikor kiveszik a varratokat a lábamból – utána végre elkezdhetem az érdemi rehabilitációt. Egyelőre csak minimális dolgokat tudok csinálni, felsőtestre és törzsizomzatra dolgozom, de már ennek is örülök. Úgy érzem, a nehezén túl vagyok: betartottam minden utasítást, nem siettettem semmit. Bízom benne, hogy mostantól már csak előrefelé kell tekinteni.
Ugye az is optimizmusra adhat okot, amit múltkor mondtál – hogy a szalagok és a csont nem sérültek, nem érte őket a baktérium. Tehát idézőjelben „csak” a bőr gyógyulásáról van szó, amit ki kell várni, és persze az sem egyszerű.
E. B.: Igen, de nem akarok hazudni: voltak olyan pillanatok és kötéscserék, amikor tényleg félve mertem megnézni a lábam, hogy javult-e, vagy romlott-e az állapota. Az elején nagyon nehéz időszak volt, de a harmadik műtét óta – hála Istennek – napról napra látom, hogy javul, és ez nagyon biztató. Ami a legpozitívabb, hogy nincs benne fájdalom. Persze, amíg benne vannak a varratok, addig van egy kis kellemetlenség, de amikor felveszem a csizmát és próbálok menni, nem érzek fájdalmat. A csontot és a szalagot szerencsére nem érte sem a baktérium, sem a gyulladás, ez pedig reményt ad arra, hogy a felépülés nem fog túlságosan elhúzódni.
Fizikálisan is nagyon mélyről kell visszajönnöd, de mentálisan talán még megterhelőbb volt ez az időszak. Mi vagy ki segített abban, hogy a fejed rendben legyen?
E. B.: Mentálisan az elején volt nehezebb. Volt már egy komoly sérülésem, egy keresztszalag-szakadásom, de ott láttam az utat: tudtam, hogy legrosszabb esetben 6–8 hónap múlva elkezdem a rehabilitációt, és megvolt a végcél. Itt viszont senki sem tudott pontosat mondani, mert ez a seb mindenkinél másképp gyógyul – ez nagyon megviselt.
Itt szeretném kiemelni, hogy nem tudok elég hálás lenni a feleségemnek. Az elmúlt két hónapban ápolónőket megszégyenítő módon gondoskodott rólam: minden nap ott volt a kórházban, a munkát félretéve, reggeltől estig mellettem. Ezért neki örökké hálás leszek. Ő tartotta bennem a lelket, amikor műtétek után úgy nézett ki a lábam, hogy az ember szemébe könny szökött. Ő akkor is biztatott, hogy minden rendben lesz – és most már tényleg látjuk a végét.
Most már a varratszedésig hátralévő pár nap is gyorsan eltelik. Hétvégén végre ki tudok menni a csapatnak szurkolni, és ez külön öröm: még ha a lelátóról is, de újra ott leszek meccshangulatban. Annak is nagyon örülök, hogy be tudtam jönni az öltözőbe, érezhettem az öltöző illatát – ebben élek harminc éve. Borzasztóan hiányzott, és ez ad most erőt, hogy lassan tényleg véget ér ez a pokoljárás.
Milyen célokat fogalmaztál meg magaddal szemben? Mi az, amiért most küzdesz, amiből erőt tudsz meríteni?
E. B.: A célom egyértelmű: minél hamarabb visszatérni a pályára. Nagyon bízom benne – bár még nem konzultáltam erről a doktor úrral –, hogy januárban már el tudom kezdeni a felkészülést. Ha ez így lesz, nagyon elégedett leszek. A korábbi keresztszalag-sérülésemből is tudok meríteni: akkor szinte öt és fél hónap után már pályán voltam, és az első három NB II-es meccsemen három gólt rúgtam. Emlékszem arra a boldogságra, amit a visszatérés adott. Most is ugyanilyen elszánt vagyok: rengeteg munkát fogok beletenni, és biztos vagyok benne, hogy a visszatérésem ezúttal is hasonlóan sikeres lesz.
